vonalirány

új térkép

a bizonytalanságtól hova menekülnél.

vidéken hamar zárnak az üzletek,

a giccses abroszokkal telt cukrászdák.

kizavarnak majd mindenünnen.

hétvégente az aszfalt a legjobb

menedék, esőben is az utcákat

róni, mintha  haladéktalan

új térképet kellene

rajzolni a városról.

.

a mozgással a test ügyesen titkol

vágyat, születő kis kétségbeesést,

és az ismeretlen utcákon az otthonod

igazoltan felejted el, mint nyáron

a téli nehéz ruhákat.

hogy nincsen hová, a legjobb ruha,

az nem kopik el, levetkőzhetetlen.

 Múltban, jövőben

Távoli tájak folyóit még láthatom.

Az idegenség lassú hömpölygése

biztosan átszel egész városokat,

és e városok megsárgulnak a könyvek lapjain,

öreg arcukat a papírnak hagyva

minden évben megújulnak valahogy,

de az útikönyvek a változás mögött messze elmaradnak,

mint test mögött a képmása.

A kicsi Dunát láttam egyszer Bécsben.

Csatornának hittem, és szürke vizébe

dobtam egy könnyű üvegmadarat.

Fenntartotta a benne megszorult levegő.

Azt reméltem, elér majd Budapestig,

a víz átdobálja a hidak alatt,

mint az üres műanyag flakonokat,

és a madárka egyszer partot érhet –

vagy a tengerig úszik el,

és ott elmerül.

Úgy, ahogy a rám szabott időben

merülök el én, aki útjára indítottam.

 Lavinia Mannon második sorsa

,,A halottak erősebbek", de házukból már elköltöztem.

Telik napra nap, leginkább éjre éjre,

mikor visszajárhatnának hozzám, de szavukra süket lennék,

süket a susogásra, ami fényképpé merevedett szerelmekről,

leltári számmá lefokozott testekről szól.

Hogy ,,nekem tilos a szerelem", letagadtam.

Ebből a házból szívestől, emlékestől költöztem új valóságba,

csak őket hagytam el, a holtakat,

saját kezük pusztító hatalmának áldozatait.

Hittem a virágzásban, hogy körülöttem a falak

nem repednek bele szavaim romboló visszhangjába,

hogy vannak felém tartó út- és sorsvonalak.

Aztán férfiak jöttek nekem, akik nem ismerik a halált,

és szememben meglátták a halált, ennyi az egész.

Eltüntethetetlenek ezek a nyomok, az árvaság

sorsíró pecsétjei.

Ablakaim kinyitom mégis,

legyen szabad, amit elzárni kellene,

testem igazával így törődöm én.

Hosszan hallgatok az öröm nélküli álmatlanságban,

a hátatok mögött.

Szemem, mint ablakaim kinyitom mégis.

Bezárkózni értelmetlen, ha magam vagyok az a ház.

http://www.uj-lenyomat.net/alkotasok/Vers/Katona_Agota/legalabb/

új ophélia

azt gondoltam, dalt írok

a lánynak, akit egy filmben

láttam, és azóta álmaimban

tér vissza halott alakja,

ahogy a víz alatt úszik

tehetetlenül, haja mint

a hínár, ez a tánc, ez a tánc,

lebegni csak élet-telen.

szavakkal kellene lekottázni

a víz sodorta test mozgását,

az álom lassú pszichózisát.

de nem lehet meghallani

a világot a tudat alatt.

végtére is ki érti a lelket,

a megszámozott csillagrendszereket,

és azt a soknevű folyót.

a víztükör alól mindig

valaki más néz vissza.

képzeletem horrorjában

mozgóképek tartanak fogva.

ezt a kisfilmet ophéliának

nevezem:

így talán dal nélkül is

lesz felette hatalmam.

varázsige azért hogy

kerüljön el szerves vágyak kémiája, mert

dobozba zárt szenvedéllyel eleget éltél együtt.

arcodon a sárga foltok mind magánterület.

játszódjanak le a történések, ahogy egyszerű tükörképek,

abban a hidegben, amit a szemednek hívok,

pedig az csak egy kis pohárnyi folyóvíz.

ne találkozz átlátszó fallal,

ami alatt méterek és képzelt zuhanás vannak.

az emeletektől féltelek én.

vedd észre, hol gyártanak késeket,

torkodnak ki szegezi őket, ha elcsendesült

a romlott, földhöz szegezett házad.

megfordítani valamit

talán el lehet viselni. hogy egyre idegenebb az arc.

vagy harminc, de megszámlálhatatlan év után megszűnik.

üvegszilánkok törlik el, és pontos, tévedhetetlen kések.

egy te, aki mégsem te, hadat üzen neked és arcod

helyének. fázni kezdesz, mint aki nem mehet haza

az első hóesésben, mert valaki letükrözte az otthonát.

anya, tudtad, hogy rám még mindig vigyázni kell,

mondod. errefelé zölden hol világít vészkijárat.

a tükörben maradt egy nem igazán kedves, nemtelen lény,

aki vonások és ráncok nélküli. visszafordíthatatlan.

futni sem hagyja a tudat, hogy nem hiszi,

hanem éli, hogy a virágzás hozzá el nem ér.

A kedvesebbik én.