Lavinia Mannon második sorsa
,,A halottak erősebbek", de házukból már elköltöztem.
Telik napra nap, leginkább éjre éjre,
mikor visszajárhatnának hozzám, de szavukra süket lennék,
süket a susogásra, ami fényképpé merevedett szerelmekről,
leltári számmá lefokozott testekről szól.
Hogy ,,nekem tilos a szerelem", letagadtam.
Ebből a házból szívestől, emlékestől költöztem új valóságba,
csak őket hagytam el, a holtakat,
saját kezük pusztító hatalmának áldozatait.
Hittem a virágzásban, hogy körülöttem a falak
nem repednek bele szavaim romboló visszhangjába,
hogy vannak felém tartó út- és sorsvonalak.
Aztán férfiak jöttek nekem, akik nem ismerik a halált,
és szememben meglátták a halált, ennyi az egész.
Eltüntethetetlenek ezek a nyomok, az árvaság
sorsíró pecsétjei.
Ablakaim kinyitom mégis,
legyen szabad, amit elzárni kellene,
testem igazával így törődöm én.
Hosszan hallgatok az öröm nélküli álmatlanságban,
a hátatok mögött.
Szemem, mint ablakaim kinyitom mégis.
Bezárkózni értelmetlen, ha magam vagyok az a ház.
